Vers

Álom

Agyam furcsa álmot sző,
Melyben megállt az idő.
Megfordult a világom.
Ez tényleg csak egy álom?
Épp szerelmet vall nekem,
Kit égre-földre kerestem.
Nem tudok betelni egy csókkal,
Sem az elsuttogott szép szóval.
Megőrül értem, azt mondja,
S belőlem a lelket is kicsókolja.
Nézem szépen csillogó szemét,
Mivel érdemeltem ki szerelmét?
Ketten ülünk egy napsütötte réten,
Vajon ilyen lehet az éden?
Ha ez tényleg csak egy álom,
Felébredni sosem vágyom!
Sajnos véget ér e szép nóta,
Mikor reggel felébreszt az óra.

Vers

Nem vagyok túl jó angolból, de azt hiszem ennek van értelme. Remélem, igazam van és remélem, van akinek tetszik.

I have a dream I wanna fly
With birds soar high
But I can’t reach the sky
And just wasting my time

Novella

Lehet, hogy erre kellene egy 16-os karika. Bár szerintem ez úgysem érdekel senkit. Általában nem beszélek így. :P
Nagyon örülök az első rendszeres olvasómnak. Köszönöm. :D
Remélem tetszik.

Különös szerelem

Én egy teljesen átlagos lány vagyok. Nem vagyok sem menő, sem lúzer. Vannak barátaim, bár nem sokan. Csak egyetlen ember van, akit utálok.

Kiskorunkban nagyon jóban voltunk, együtt nőttünk fel. Aztán történt valami, és azóta nem bírunk megmaradni egy helyiségben. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az, de valaminek lennie kellett, hisz ok nélkül nem vesztünk volna össze. Már évek óta nem beszéltünk egymással normális hangnemben, legfeljebb piszkálódtunk, vagy veszekedtünk. Olyan furcsa lett, van valami a pillantásában, ha rám néz. Valami őrültség, amitől engem kiráz a hideg és megremeg a térdem. De ma szerencsére nem is láttam őt, pedig már vége a sulinak.

Nagyon elgondolkozhattam, mert megbotlottam a saját lábamban. Vártam a becsapódást, de nem jött, helyette két erős kar fonódott a derekamra és visszarántott álló helyzetbe.

Köszönöm, akartam mondani, mikor megfordultam a fiú karjai között. De a torkomra fagytak a szavak, amint belenéztem azokba a gyönyörű barna szemekbe, amik az utóbbi időben annyi gondot okoztak.

Egymás szemébe néztünk. Közel volt az arca az enyémhez, túlságosan is közel. Nem mertem mozdulni, és egy darabig ő sem.

Majd hirtelen megcsókolt, én pedig reflexből felpofoztam. Ám amikor elhúzódott, én csókoltam meg őt. Mire ő eltolt magától.

- Szeretlek, bazd meg! – vágta oda, majd lelépett volna, ha hagyom.

- Várj! – kiáltottam utána. – Szeretlek, te őrült!

Megfordult, visszasétált hozzám és ismét megcsókolt. Én meg ellöktem őt.

- Meddig fogjuk ezt játszani? – morogta dühösen.

- Ha pofon vágsz, kinyírlak! – fenyegettem meg halkan, majd ajkaimat az övére nyomtam. Nem lökött el, nem pofozott fel, de nem is csókolt vissza. Ez már kezdett dühíteni, ezért egyik kezemmel tarkójánál fogva, másikkal a hajába túrva húztam közelebb magamhoz. Még mindig nem csókolt vissza, de az ajkamba harapott. Azonnal elhúzódtam.

- Idióta! … – szidtam volna, de ő a derekamnál fogva visszarántott magához és a szám már mással volt elfoglalva. Végre rendesen csókolóztunk. Egyre jobban belemelegedtünk, és egyre közelebb húztuk magunkhoz a másikat, míg végül egy papírlap sem fért volna be közénk. Nyelvével durván befurakodott a számba. Én pedig épp azon voltam, hogy ráharapjak nyelvére, mikor egyik kezével hajamba túrva rántott még közelebb magához, bár én már nem hittem hogy ez lehetséges. Kicsivel később levegőhiány miatt elhúzódtunk. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telhetett el, mert az érzéseimre hagyatkozva csak pár másodpercet mondanék, de biztos, hogy eltelt egy-két perc.

- Mi volt ez az egész? – ziháltam.

- Amit már régen meg akartam tenni. – felelte vállvonogatva, de ő is lihegett.

- Kérsz még pár pofont? – kérdeztem flegmán, de még mindig nem tudtam rendesen lélegezni.

- Még egy harapást? – kérdezett vissza, de a válaszom meg sem várta, csak megint megcsókolt. Most én haraptam meg őt.

- Hülye ribanc! – tolt el egy pillanatra. Majd ismét csókcsatába kezdtünk és csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már teljesen elfogyott a levegőnk.

- Még mindig gyűlölsz? – tette fel a kérdést, mikor végre meg tudott szólalni.

- Nem. Azt hiszem, az előbb átléptük azt a bizonyos határt, ami elválasztja a gyűlöletet a szerelemtől. És te?

- Ugyanígy gondolom. – mondta halkan és összekulcsolta a kezeinket.

- Amúgy min vesztünk össze? – kérdeztem pár perc néma séta után.

- Tessék?

- Valami oka csak volt, hogy utáltuk egymást. De én nem emlékszem, hogy mi volt az az ok.

- Azt hiszem ez az én hibám volt. Belédszerettem, de nem akartam tönkretenni a barátságunkat, ezért próbáltam eltitkolni. Annyira féltem, hogy észreveszed, hogy egyre távolabb kerültünk egymástól. És azt hiszem, itt jön a képbe az a bizonyos határ, átestem a túloldalára és a szerelemből gyűlölet lett. Te meg gondolom, erre reagáltál. Sajnálom.

- Nincs mit. Bár hiányoztál. De tetszik az új éned. A régi sosem mert volna hülye ribancnak nevezni, még egy durva veszekedés közben sem. Most meg a csókot szakítod félbe vele. – nevettem rá.

- Azért te is megváltoztál! Felpofoztál és meg is haraptál, ezt nem néztem volna ki belőled. Tetszik ez a vadság! Örülök, hogy már nem vagy olyan gyámoltalan.

- Ha ennyire élvezted, kaphatsz még. – feleltem kihívóan.

- Én mást szeretnék kapni. – rántott magához, és megint vad csókcsatába kezdtünk.

- Ezentúl ez lesz? Szerelmet vallunk, marjuk egymást, majd fulladásig csókolózunk. Élvezem, de ez nem egy szokványos kapcsolat lesz.

- Nekem is tetszik ez a helyzet, úgyhogy valószínűleg így marad. Ez most melyik rész is?

- Mivel nem is veszekszünk, és nem is csókolózunk, így valószínűleg ez a vallomás rész.

- Értem. Szeretlek!

- Én is szeretlek, te barom! – viszonoztam vallomását nevetve, majd ajkamat az övére nyomtam. Ismételten csókcsatába kezdtünk.

Jelenet 2

Ez az előző után játszódik egyik kicsivel. Remélem tetszik.

Bár a repülő épp most landolt, ő már több mint egy órája a reptéren várt. Türelmetlensége teljesen érthető hisz szerelmét hozta a gép. Már tegnap is, mikor a lány felhívta, hogy fél év után hazatér, izgatott volt, de izgalma most, hogy a gép leszállt, tetőfokára hágott. Várakozón tekintett az érkezők felé és hamarosan meglátta a lányt, akiért élt. A lány körülnézett, őt kereste, és mikor észrevette, gyönyörű ajkai a tőle megszokott boldog mosolyra húzódtak és szinte repült a karjaiba. „Most! Most kell bevallani neki, hogy szereted őt. Csókold meg! Itt az alkalom! Valld be neki, hogy szereted, hogy ő az életed értelme, hogy nem tudsz csak barátként tekinteni rá! Gyerünk, tedd meg!” kiabált egy hang a fejében. Hát igen. Már évek óta legjobb barátok, de amikor a lány elutazott és azt hitte, hogy elveszti, ráébredt, hogy többet érez a lány iránt. Szereti, szerelmes belé és ezt most készült bevallani. Amit azonban nem tudott az az, hogy a lány fejében is hasonló gondolatok suhantak át. Ez az utazás és a fél éves távollét mindkettejük szemét felnyitotta, és ez a találkozás lehet életük legnagyobb fordulópontja. Csak az egyiküknek össze kellene szedni a bátorságát. Egymást ölelve álltak a reptéren és egyikük sem merte kimondani azt, amit kellett volna. Percekig, ha nem órákig álltak úgy, míg végül mégis erőt vett magán. Egy picit eltolta magától a lányt, a szemébe nézett, majd megcsókolta.

Démonom/Elvesztem

Tudom, hogy ezt egyszer már felraktam, de azóta Nina Law tanácsára tovább írtam és most úgy gondoltam, a teljes verziót is felteszem. Remélem tetszik.

Démonom/Elvesztem

A pokolból jött ajándék,
Tört szárnyú angyalok küldték.
A szeme kék, mint az ég,
Szívem szegény érte ég.

Szemébe nézek, s szívem fájdul,
A boldog életem itt zárul.
Szemmel, tudom, ölni nem,
De rombolni még lehet.

Egy szép kék szempár gazdája
A nyugalmamat ellopta.
Elrabolta szegény szívemet,
Békém, boldogságom odalett.

Mit ártottam én a világnak?
Miért akarnak nekem rosszat?
Miért büntetnek szerelemmel,
Amely viszonzásra sosem lel?

Jelenet

Lehet, hogy ez értelmetlen és zavaros lesz, mert ez egy komplett (de meg nem írt) történetem egy kiragadott jelenete. De azért remélem, hogy van, aki érti, hogy mit akarok mondani, és remélem, hogy van, akinek tetszik.

Nehéz döntés

A lány, aki a legjobb barátod – csak barátod, még ha ezt sokan nem is hiszik el – megbotlik, te pedig elkapod. A lány a karjaidban van, a szemébe nézel, arcotok alig pár centire egymástól. Ebben a helyzetben két lehetőséged van. Az egyik, amit az ösztöneid – vagyis lassan ráébredsz, hogy az érzéseid – súgnak. A másik, amit a józan ész diktál. Az első azt sugallja, dőlj előre és tedd meg, csókold meg őt! A második azt, hogy a lehető leghamarabb állítsd őt talpra és lépj hátrébb, hogy még véletlenül se adj okot hinni az elképzelésükben azoknak, akik nem hiszik el nektek, hogy csak barátok vagytok. Na! Előre vagy hátra? Előre? Hátra? Előre? Hátra? Miközben próbálsz dönteni, látod, hogy ő is pont ugyanabban a helyzetben van, mint te. Előre? Hátra? Egymást nézitek, várjátok, hogy a másik döntsön, és szép lassan elmúlik a pillanat. Már késő, már nem ti döntötök. Talpra állítod őt és mindketten hátrébb léptek. Tudod, hogy így helyes. Akik kételkedtek bennetek, azok sem kaptak támaszt elméleteiknek, akik hittek nektek, azok pedig ezt az egészet egy apró balesetnek fogták föl, ahol a lány megbotlik, a legjobb barátja pedig elkapja, mielőtt elesne. Te mégis csalódott vagy. Kihagytad a lehetőséget.

Vers 6

Vajon az angyalok is szeretnek?

Meglátom, erre jön,
Egy furcsa érzés elönt.
Barna szeme megigéz
Tekintetében elvesznék.

Szeretem, de hiába,
Az ő szíve zárva.
Hiába nézem angyalarcát,
Hiába várom forró csókját.

Nem tudom, mit érez,
Nem látom szemében.
Pillantása rideg,
S engem kiráz a hideg.

Levesz a lábamról egy mosollyal.
Olyan, mint egy angyal,
De nem erősségei az érzelmek.
Vajon az angyalok is szeretnek?

Novella

Ezt a novellát is pályázatra írtam, bár végül nem lett a pályázatból semmi. A cím volt megadva. Remélem van, akinek tetszik.

Holdfény

Ismered a régi mesét a Holdról? És azt tudod-e, hogy mi történik, amikor az éjszaka közepén jobban ragyog a Hold? Nem? De arra csak emlékszel, hogy a gyermekkorodban látott mesékben a boszorkány seprűvel a Hold előtt repül el, nem? Na, ez nem véletlen. Sem a mesejelenet, sem Hold különleges szokása. Ezekről szól a régi mese és az én történetem is.

A legenda szerint régen boszorkányok éltek a Holdon. Jó életük volt ott, boldogok voltak. Kivéve egy fiatal, tehetséges boszit. Boldogtalannak és magányosnak érezte magát, ezért sokszor lenézett a Földre. Egy ilyen alkalommal meglátott egy fiút, akibe rögtön beleszeretett. Ám a fiú nem viszonozta érzéseit és a boszi bármit tett, ez így is maradt. Mikor a fiú sokadszorra is visszautasította, bedühödött és megátkozta őt. Az átok rettenetes volt és megtörhetetlen. A fiú sötét szörnnyé változott és minden éjjel, mikor a Hold erősebben ragyog, a holdfénnyel lejön a Földre. Ilyenkor visszatér a falujába és megtámadja az utcán lévő gyerekeket, fiatalokat. Majd nem sokkal később a holdfénnyel vissza is tér a Holdra. A szörnyet, utazási módja után, Holdfénynek nevezték el a helyiek. Bár éjsötét színe miatt cseppet sem illik hozzá az ezüstös holdfény, mégis hamar ráragadt ez a név.

Ez a régi mese, melyet a fiú szülőfalujában, mely az óta már több ezer lakost számláló várossá nőtt, még mindig mesélnek.

Bár a városban majdnem mindenki ismeri a történetet, már senki nem hisz benne. Stella sem. Ezért minden félelem és aggodalom nélkül készülődött, hogy a barátaival nézze meg a holdfogyatkozást a város melletti mezőn. Eszébe sem jutott, hogy félnie kéne. Volt ugyan egy furcsa előérzete, de eszébe sem jutott, hogy ez rossz lenne, sőt. Az jutott eszébe, hogy ma talán rátalál a szerelem. Nem is lenne rossz, hisz elmúlt tizennyolc és még nem volt barátja. Talán valamelyik barátja magával hozza egy ismerősét. Ezekkel a gondolatokkal készülődött. Aztán inkább megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt az ostobaságot és a valóságra koncentrált. Elindult, hogy csatlakozzon a barátaihoz a réten.

A boszorkányok már rég elhagyták a Holdat, ám az még ennyi év eltelte után sem néptelen. A szörnnyé vált fiú még mindig ott élt és minden nap visszatért a Földre a holdfénnyel. De bántani nem bántott senkit. Most is készülődik a következő utazására, hisz a holdfogyatkozás után jön az ő ideje, és mint minden holdfogyatkozás után ma is tovább maradhat lent a szokásosnál.

Stella és a barátai már a réten várták a holdfogyatkozást és az hamarosan el is kezdődött. Gyönyörű volt és a városszéli rét kitűnő nézőtérnek bizonyult. Mikor véget ért a többiek összepakoltak és leléptek, de Stella és a legjobb barátnője még maradt kicsit beszélgetni. Már ők is indultak volna haza, amikor a Hold felragyogott és egy fényes sugarat az erdőbe lövellt. Stella még magához sem tért meglepettségéből, barátnője már a fák közé futott be. Nem gondolta, hogy az előbbi jelenségtől félnie kellene, de azt tudta, hogy a sötét erdő miféle veszélyeket rejthet. És a legjobb barátnője épp az előbb futott be oda egyedül, ezért gondolkodás nélkül utána indult. Az erdőbe beérve már nem látott semmit, hisz a fák között nem szűrődik át a hold gyenge, ezüstös fénye. Szerencsére hallotta barátnője lépteit így nyugodtan tudta követni a hangot, még ha kicsit távolabbról is. Egyszer csak elhaltak a hangok. Stella tudta, hogy barátnője megállt valahol és biztos volt benne, hogy a tisztást jelző halvány derengés felé kell indulnia. Már közel járt, amikor sikítást hallott. Felismerte barátnője hangját, ezért futni kezdett a fény felé. Épp kilépett volna a rétre, de a barátnője hangja pillanatnyi megtorpanásra késztette.

- Ne bánts! Kérlek! Ne bánts! – könyörgött a tisztás túloldalán álló szörnynek. A szörny közelebb lépett és kinyitotta száját, de mielőtt bármi mást is tehetett volna, Stella kilépett a fa mögül. Bár még mindig árnyékban volt, már észrevették jelenlétét.

- Hagyd! Inkább engem bánts! – fordult a szörnyhöz, majd vetett egy gyors pillantást a barátnőjére, aki erre futásnak eredt. A szörny ezt észre sem vette, Stellát nézte és hozzá beszélt.

- Nem akarlak bántani! Csak beszélgetni szeretnék. – nézett már-már kétségbeesetten a lányra. Valószínűleg meggyőzte, mert az leült a fa árnyékában a földre.

- Beszélgessünk! – Nézte a szörnyet, nézte, de nem érzett félelmet. Sejtette, hogy mivel vagyis kivel áll szemben, de félelem helyett csak kíváncsiságot és szánalmat érzett. – Ki vagy és mi történt veled?

- Ismered a régi mesét a Holdról? – kérdezte a szörny és leült a tisztás közepén.

- Igen, de ha jól sejtem nem igaz, hisz nem támadtál meg. Mi történt valójában? Mert nem az, amit itt mesélnek.

- Nem, tényleg nem igaz az, amit mesélnek. Illetve az eleje igen. Tényleg találkoztam egy boszorkánnyal, aki belém szeretett, de mivel én nem viszonoztam érzéseit, elátkozott. Idáig egyezik a mesélt történet és a valóság. Megátkozott, de a boszorkánytanács időben érkezett, ezért tudtak rajtam segíteni. A boszitól pedig elvették az erejét és az emlékeit, majd a Földre küldték, hogy emberként éljen. Tudtak rajtam segíteni, de megmenteni nem tudtak. A boszi átka tényleg úgy szólt, mint a mesében, de a főboszorkányok enyhítettek rajta egy kicsit. Így valamivel jobb lett.

- Most miből áll az átok?

- Nos mint látod tényleg szörny lettem, és valószínű azt is láttad, hogy a holdfénnyel jöttem. Valamint nemsokára ugyanígy fogok visszamenni is. Ezek mind megmaradtak, de senkit nem fogok megtámadni. Igazából addig fogom ezt csinálni, míg nem találok egy lányt, akibe beleszeretek, és aki viszonozza érzéseim. Bár ez nem könnyű feladat, mert nem sok időt tudok itt tölteni. És azt a keveset is éjszaka. Éjszaka pedig nem sok csinos lány mászkál az erdőben, így nincs sok esélyem az átok megtörésére. Bár úgy látszik a mai nap egy kivétel. – bókolt a szörny.

- Köszi. – felelte Stella zavarban, hisz meglepte a bók. Nem volt hozzászokva, hogy bókolnak neki, ráadásul ebben a helyzetben nem is számított rá. – Ma meddig maradsz? – kérdezte, mire a szörny felnézett az égre, picit tanakodott, és csak utána válaszolt.

- Még körülbelül két órát. Ma holdfogyatkozás volt. Ilyenkor valamivel több időm van. – állapította meg a szörny érzelemmentes hangon. – De te nem félsz tőlem? – tette fel a jogos kérdést, hiszen nem sok ember vállalná önként a társaságát.

- Nem. Bízom benned. És amúgy sem vagy ijesztő. - hangzott a határozott válasz.

- Nem vagyok ijesztő?! Látsz te rendesen?

- Látok.

- Akkor mégis, hogy gondolhatod, hogy nem vagyok ijesztő? Nézz már rám, egy szörny vagyok!

- Lehet, de én azt is látom rajtad, hogy nem vagy képes bántani. Mesélj még! Mi a neved?

- Holdfény. – nézett értetlenül, hisz ez is a mese része.

- Ezt eddig is tudtam. Az igazi neved érdekel.

- Jack. És a tied?

- Stella. Hány éves vagy?

- Nagyon kíváncsi vagy, tudod? Amúgy tizenkilenc éves vagyok. És te?

- Tizennyolc. Ha zavarnak a kérdéseim, leállok. – vetette fel a lány, mire a szörny megrázta a fejét.

- Folytasd csak.

Stella elmosolyodott, amit a szörny nem is láthatott, mivel a lány még mindig a fa árnyékában ült, és feltette a következő kérdését.

- És akkor hány éves vagy, ha arra kérlek, a születésedtől a mai napig számold?

- Tehát az érdekel, milyen régen vagyok elátkozva? Idén kilencszázhetvenhét éve, hogy megátkoztak, vagyis kilencszázkilencvenhat éves vagyok.

- Jól értettem? Kilencszázhetvenhét éve keresed a lányt, aki felszabadít? Hát tényleg nincs könnyű dolgod. Amúgy szép kor, még négy év és eléred a kerek ezret. Biztos sok mindent láttál már.

- Mondtam, hogy nehéz helyzetben vagyok. Nem láttam túl sok mindent. Nem tudom pontosan mi történt itt, csak néhány dolgot. Ott fenn pedig, nem sok minden történt. Főleg mióta egyedül vagyok.

- Egyedül? Mi történt a boszorkányokkal?

- Egy részük meghalt, a többiek pedig elköltöztek. Ezért már több mint száz éve egyedül vagyok ott is. – Az utolsó mondatnál Stella látta Holdfény szörnyszemeiben megcsillanni a magányt és a bánatot. Késztetést érzett, hogy odamenjen és megvigasztalja, de végül mégsem tette. Egyrészt, mert ezek az érzések gyorsan felszívódtak és az éjfekete szemekben ismét csak az üresség tükröződött. Másrészt, mert úgy érezte nincs joga ehhez, ki ő neki, hogy ezt megtehesse.

- Hogy van ez a Földre utazás? – váltott gyorsan témát.

- Láttad a Hold ragyogását és azt a fénysugarat? – kérdezte Jack, mire Stella bólintott. – A Hold erőteljesebb ragyogása egyfajta jelzés nekem, hogy készüljek, mert indulni kell. Én a fénysugárral utaztam, amit láttál is. Az hozott ide és egy nagyon hasonló visz majd el.

- És mennyi időt tudsz itt tölteni egy nap?

- Egy átlagos napon csak egy órát, holdfogyatkozás után hármat, és ha újhold van, vagyis a hold egyáltalán nem látszik, akkor egyáltalán nem jövök.

- Ó, ez nagyon kevés.

- Bizony kevés. Igazából, mióta megátkoztak ezen az erdőn túl még nem igazán jutottam, hiszen egy óra alatt vissza is kellett érnem ide.

- De milyen a Hold? És milyenek voltak a boszik? Mármint kedvesek voltak veled vagy nem? Meg ilyenek… - fejezte be kicsit idétlenül. Végül is mindegy volt mit kérdez, minden érdekelte és a fiú hangját is szívesen hallgatta. Igen, fiú, már nem tekintett rá szörnyként. Kezdte látni a sötét külső mögött, a magányos fiút.

- Milyenek a boszik? Hogy is fejezzem ki pontosan? A boszik maguknak való, nem igazán szeretik a társaságot. Azt is csodálom, hogy egymást ilyen sokáig elviselték. Velem mindig kedvesek voltak, valószínűleg azért, mert sajnáltak az átok miatt és szégyellték társuk tettét. A Hold? A Föld felőli oldala csak egy kopár kősivatag.

- A Föld felőli oldala? Én azt hittem a Hold is forog a tengelye körül. – szakította félbe a lány.

- Tényleg forog, de ugyanannyi idő alatt fordul körbe a tengelye körül, mint amennyi idő alatt megkerüli a Földet. Ezért mindig ugyanaz az oldala látszik innen. És ennek következményeként elég szélsőségesek a körülmények, hiszen ami ott egy nap az itt majdnem egy hónap. Vagyis kb. két hétig állandóan süt a nap, majd ugyanennyi ideig nem is látjuk a napot. Mint mondtam az egyik része teljesen kopár, semmi sincs rajta. A másik felén van az elhagyatott boszorkányfalu, ami alig több mint száz éve nem is volt olyan elhagyatott. A falu körül nagy erdőségek húzódnak és az erdőkben is vannak üres házak, valamint az én házam is ott található. Igazából nagyon kihalt, senki és semmi nincs ott, főleg ha én is épp itt vagyok.

- Mesélj még valamit! – kérlelte Stella a fiút.

- Mit meséljek?

- Mondjuk, hogy mit szoktál csinálni a Holdon?

- Mivel nincs túl sok lehetőség, általában alszok, olvasok, a bosziknak rengeteg könyvük volt és sokat otthagytak, vagy az erdőt járom. Régebben sűrűn jártam a faluba a boszorkányokhoz, mert egész jól el lehetett beszélgetni velük. De mióta elmentek ezt az elfoglaltságot töröltem a programból. Mesélsz magadról te is?

- Rendben. Mit szeretnél tudni?

- Milyen az életed? A családod? A szüleid? A barátaid?

- Ez nem lesz hosszú mese. Ugyanis árva vagyok. A szüleimet soha nem is ismertem, de azt mondták az árvaházban, ahol felnőttem, hogy nem sokkal a születésem után haltak meg egy balesetben.

- Részvétem.

- Ugyan, hisz nem is ismertem őket. Még csak két hónapja, hogy betöltöttem a tizennyolcat és kiköltöztem az árvaházból. Szerencsére a szüleim elég sok pénzt hagytak rám annak idején, így tudtam venni magamnak egy kis lakást. Egyedül élek, nincs családom, nincs senkim.

- És barátaid?

- Van néhány barátom, akiket az árvaházból ismerek. De igazi barátnőm csak egy van. Ő ismeri a titkaimat, neki mondom el az összes problémámat. Pár héttel utánam került ő is az árvaházba, de ő nem árva. Az anyja ott dolgozik és mindketten ott élnek. Együtt nőttünk fel. Vele már találkoztál.

- Ő volt az, aki megtalált ugye?

- És akire nagyon ráijesztettél.

- Sajnálom, igazán nem akartam. Sajnos nem tudok mit tenni a külsőmmel.

- Ezért ne legyen bűntudatod, nem tehetsz róla. Csak az átok miatt nézel ki így. Egyszer majd úgyis megtörik és akkor már minden rendben lesz!

- Köszönöm. Nagyon kedves vagy, hogy vigasztalni próbálsz. De én már kezdem elveszíteni a hitemet abban, hogy valaha is megtörik az átok.

- Szerintem meg fog.

- Hagyjuk ezt, jó?

- Rendben. Mesélsz még magadról?

- Van még valami, amit nem mondtam el?

- Például, hogy milyen életed volt emberként.

- Unalmas. De tényleg. Itt éltem, a szüleimmel. Testvérem nem volt. Sőt a végén már senkim sem volt. Apám meghalt mikor tíz éves voltam, anya pedig tizenhét éves koromban. Itt éltem a közelben egy kis házban, aminek az óta már nyoma sincs. Barátaim nem voltak, sőt ismerőseim sem igazán. Ez nem csoda, hisz a falunak alig száz lakosa volt akkoriban és az emberek csak a maguk dolgával törődtek. Igazából nem sokkal volt másabb az életem, mint most. Azt hiszem az volt életem legnormálisabb szakasza, amikor még a boszorkányok is a Holdon éltek. – Bármilyen könnyed is volt a hangja, az üres, fekete szemekben ismét felvillant valami furcsa. Az eddig elrejtett érzések keringtek bennük. A fiú éjfekete szemei a bánattól, a magánytól, a gyásztól és a hiányérzettől csillogtak.

Stella ismét úgy érezte, meg kell vigasztalnia őt. Biztosítani akarta arról, hogy ott van mellette, hogy rá számíthat, hogy nem fogja cserbenhagyni, hogy benne megbízhat. Azt akarta, hogy Jack mindezeket tudja. Biztos volt benne, hogy segíteni akar a fiúnak, de azt nem tudta, hogy miért akarja. Összezavarodott. Biztos volt magában, de nem értette az okokat. Nem tudta miért döntött és miért így. Mégis biztos volt a döntésében. Fel akart kelni és odamenni a fiúhoz, de megint megállította, hogy a szörnyszemek ismét üresek voltak. Az érzések megint kivesztek az ijesztő fekete szemekből. Így inkább új témát hozott fel.

- Amikor a holdfénnyel utazol, akkor mindig ugyanoda érkezel? Mármint azt már mondtad, hogy itt mindig erre a rétre érkezel, és innen is indulsz, de a Holdon is van egy konkrét hely, vagy ott változik?

- Ott is mindig ugyanoda érkezem. A házam előtt van egy kis tisztás, az az út másik végállomása.

- És mi van akkor, ha nem vagy ott időben?

- Jobb, ha időben ott vagyok. Mert ha nem, egy különös erő odahúz, ami ugyan nem fáj, de rettenetesen kényelmetlen. Ezért inkább odafigyelek, és időben megérkezem a kiindulási helyre.

- Ha esik az eső, akkor is jössz?

- Persze. Egy kis eső nem akadály egy több száz éves átoknak.

- És a felhők? Tegnapelőtt is az egész eget felhők borították, nem is látszott a Hold.

- A felhők kicsit nehezítenek a dolgon, de ez sem elég ahhoz, hogy egyhelyben maradjak. A holdfény áttör a felhőkön arra a rövid időre, míg engem idehoz, illetve elvisz.

- Tehát csak újholdkor maradhatsz a Holdon?

- Igen. Ha csak egy kicsi is látszik belőle, nekem jönnöm kell. Minden este.

- Akkor csak havonta egyszer tudod kialudni magad? Hiszen minden nap le kell jönnöd ide az éjszaka közepén.

- Elfelejted, hogy a Holdon nem úgy vannak a napszakok, mint itt. Ott két hétig nappal van, két hétig éjszaka. Újhold pedig a kéthetes nappal kellős közepére esik. Amúgy is az átok miatt nekem most nem nagyon van szükségem alvásra, de képes vagyok rá. Leginkább akkor szoktam aludni, amikor sötét van. Világosban inkább az erdőt járom vagy olvasok.

- Nem kell aludnod? De amikor megtörik az átok, akkor ez nem marad így, vagy igen?

- Ha megtörik az átok, akkor ugyanolyan ember leszek, amilyen voltam előtte, olyan, mint mindenki más. Ugyanolyan igényekkel, érzésekkel, reakciókkal. Teljesen normális, hétköznapi ember leszek, ha megtörik az átok. – fejezte be reménytelenül.

- Meg fog. Ne légy ennyire pesszimista. Biztos, hogy meg fog törni az átok. – bíztatta a lány.

Aztán csönd lett. Már nem tudtak mit kérdezni egymástól, és nem jutott eszükbe semmi, amit elmondhatnának még, ezért nem is szóltak. Csak ültek. Csendben, gondolataikba merülve.

Jack hirtelen felnézett az égre.

- Lassan indulnom kell. – jegyezte meg szomorúan, mikor ismét Stellára nézett.

- De hiszen nem is ragyog jobban a Hold, mint eddig.

- Tudom, de a csillagok állásából meg tudom mondani az időt. Így tudom, hamarosan letelik a három órám.

- Értem. – felelte a lány, majd egy percig csak csendben nézték egymást.

- Stella. Láthatnám az arcod? – kérdezte bátortalanul a fiú. A lány kicsit meglepődött, hisz most hallotta először a nevét Jack szájából, de tett két lépést előre és így kikerült a fa árnyékából a holdfényre.

- Gyönyörű vagy. – szólt a fiú és az üres, fekete szemekben felvillant valami. Ettől a megjegyzéstől a lány persze fülig pirult.

- Bárcsak én is láthatnám az igazi arcod. – jegyezte meg halkan.

- Gyere, annyi időnk még van. – nyújtotta a kezét a fiú. De rögtön rádöbbent mivoltára és vissza is húzta volna szörnykezét, ha a lány nem fogja meg. Ez eléggé meglepte, de nagyon örült neki, hogy Stella bízik benne és nem fél tőle.

A közeli tavacskához húzta a lányt, majd a vízben tükröződő alak felé intett.

- Ez vagyok én.

A lány mellé állt és nézte az elgyötört bánatos fiút, akinek barna szemeiben a magány csillogott. Nézte a tükörkép barna haját, világos bőrét és angyali arcát, majd felnézett a fekete szörnyre, akit már nem úgy látott, mint addig. Addig is látta az ijesztő szörnyben a magányos fiút, de most már a fekete szörny ijesztő pofája helyett a vízben tükröződő arcot látta. Már Jacket látta pedig még mindig Holdfény állt előtte.

Kezét a szörny pofájára tette, mire az vicsorogni kezdett, de Stella a tükörképet nézte, ahol a fiú végre mosolygott. Visszamosolygott rá, cserébe a tükörkép mosolya kiszélesedett, Holdfény pedig még jobban vicsorgott. Jack rettenetesen szégyellte ezt a reakciót, ezért a látszólag boldog arcon megjelent egy könnycsepp, vagyis a vízben látott arcon könnycsepp, míg a szörny szeme sarkában egy vércsepp. De Stellát ez nem zavarta, egyetlen ujját arrébb mozdítva letörölte a cseppet.

Hirtelen fény öntötte el őket egy pillanatra, a Hold felragyogott és mindketten tudták, a fiúnak mennie kell. Jack elhúzódott a lány kezétől, majd sarkon fordult és a tisztás felé indult. Ám Stella elkapta Holdfény csontos szörnykarját, mire az visszafordult és kérdőn nézett rá. A lány összeszedte a bátorságát és egy gyors csókot nyomott a szörny szájára. Mikor elhúzódott már a fiú barna szemei néztek vissza rá, amikben most már egyáltalán nem volt fellelhető a magány vagy a bánat.

- Szeretlek! És köszönöm. – szólalt meg halkan Jack.

- Mit? – értetlenkedett Stella.

- Hogy te is szeretsz. – mondta, majd megcsókolta a lányt.

Aznap éjjel a holdfény már nem vitte el a fiút, sőt soha többé nem is fogja. Az átok megtört és Jack felszabadult.

És ennek már sok-sok éve.

A Hold néha még ma is jobban ragyog az átlagnál. De már nem szállít magányt és bánatot. Ez már csak a tiszta, ezüstös holdfény.

Vers 5

Fájó szívvel

Szeretem! Hogy miért?
Nem értem azt én se,
Mert szegény szívem ég,
Benne forog kése.

Vers 4

Vége van

Érzem, vége van.
Pillantásod már nem kavar,
S össze sem zavar.
Valamit mondani akarsz,
De nem jön ki a szádon csak zűrzavar.
Nem jut eszedbe jobb duma
Csak a szokásos hadova.
„Maradjunk barátok, te jobbat érdemelsz!”
Nyögöd ki végre ezt a szemetet.
Nem veszem be.
Nőjünk már fel gyerekek!
Mond, hogy nem kellek
Vagy, hogy nem szeretsz
De ne azt, hogy jobbat érdemlek!

Vers 3

Elmentél

Sírtam mikor rájöttem.
Szeretlek! Maradj! Könyörögtem.
Elmentél, nem törődtél a szóval,
Elbúcsúztál egy csókkal.
Nem vagy itt már évek óta,
Szívemben mégis ugyanaz a nóta.
Szeretve, de gyűlölve téged,
Várlak vissza minden héten.
A reménynek már vége,
Mégis kérőn nézek az égre.
Gyere vissza, kérlek szépen,
Szép szemed hadd láthassam végre.
Nem jössz. Rég volt, hogy elmentél,
Azóta engem már el is felejtettél.

Vers 2

Reménytelen szerelem

Szemébe nézek, és elönt a láz,
De ő mégis mindig porig aláz.
Mosolyától megremeg a térdem,
Minden könnyemért övé az érdem.
Érte ég szegény, meggyötört szívem,
Romba dönt, természetéhez híven.

Vers

Bár nem vagyok egy nagy költő. Ez egy egész jó versem, szerintem.

Démonom/Elvesztem
A pokolból jött ajándék,
Tört szárnyú angyalok küldték.
A szeme kék, mint az ég.
Szívem szegény érte ég.
Szemébe nézek, s szívem fájdul,
A boldog életem itt zárul.

A táncverseny

Ezt a novellát egy pályázatra írtam. Helyezést ugyan nem értem el, de szerintem egész jó lett.

A táncverseny

Katrin Stevens egy átlagos tizenhét éves lány, akinek szenvedélye a zene és a tánc. Ebben semmi különleges nincs és ezt ő is így gondolta, amíg a területi táncverseny színt nem csempészett a szürke hétköznapokba.

Katrin már hónapok, sőt évek óta készült erre a versenyre. Ez volt az első komoly megmérettetése. Az összes számot és koreográfiát megtanulta, kivéve a páros számot, mivel nem volt párja. Hosszú ideje keresett párt neki a tanára, de egyetlen fiú sem érdeklődött a tánc e formája iránt. Már majdnem feladták a keresést, amikor egy hónappal a verseny előtt egy új fiú költözött a városba.

Nick bár jól nézett ki, nem volt sem kedves, sem udvarias és még figyelmes sem, egyszóval bunkó volt; legalábbis látszólag; de volt egy hatalmas előnye: táncolt és elvállalta a versenyzést.

Katrin egyrészt rettenetesen örült, hogy mégis indulhat, mert van kivel táncolnia, és hálás volt Nicknek, másrészt félt és idegenkedett tőle, hogy rajta múljon a jövője. Sokat várt ettől a versenytől, erre építette a jövőjét.

Mivel már csak egy hónap volt hátra, ezért minden szabadidejük a felkészülésre ment el. Eleinte nem igazán viselték el egymást, de a lány a célra koncentrált és bár nehezére esett, elengedte a füle mellett a fiú bunkó beszólásait. Az elején az együttműködés egyáltalán nem ment, de fokozatosan összeszoktak. Ennek ellenére gyűlölték egymást, és ha tehették, megkeserítették a másik életét. Ám abban a pillanatban, hogy beléptek a táncterem ajtaján, félretették az ellentéteiket és minden erejüket a táncba fektették. Szerencsére Nick is eléggé győzni akart ahhoz, hogy ezt megtegye. Neki is fontos volt a jó helyezés elérése.

A verseny előtt két héttel; bár az életben még folyamatosan marták egymást; a táncban teljes volt az összhang közöttük. Rengeteget próbáltak és minden szabad percükben a lépéseket gyakorolták.

Az utolsó héten éjt nappallá téve táncoltak. Már a zene is a könyökükön jött ki, de még mindig harcoltak. Egymás ellen a hétköznapokon, a próbákon pedig együtt a tökéletes produkcióért.

A verseny előtt három nappal, már órák óta próbáltak, amikor egy szenvedélyesebb mozdulatsor közben egy csók, majd egy pofon csattant. Ez utóbbival Katrin ajándékozta meg táncpartnerét, de ez Nicket nem zavarta és újra megcsókolta a lányt. Amit az egy újabb pofonnal jutalmazott. – Nem mintha nem tetszett volna neki a fiú. Tetszett neki, nagyon is, de nem szerette, ha így letámadták. Főleg tánc közben nem, amikor már csak napok vannak a területi versenyig. – Ezt a csók-pofon dolgot még eljátszották volna egy darabig, ha a második után nem jön vissza a tánctanár és küldi őket haza.

Ez alkalommal Nick sem vette fel a szokásos bunkó álarcot, inkább azért könyörgött a lánynak, hogy beszéljék meg a dolgot.

- Katrin! Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Nem akartam még elmondani, a versenyig nem, de már nem bírtam magamban tartani! Kérlek, Katrin beszéljük meg!

- Holnap találkozunk! Szia Nick! - köszönt el a lány, figyelmen kívül hagyva a fiú könyörgését.

Katrin este rengeteget gondolkodott a dolgon. Többször is kétségbe vonta, hogy jól döntött-e, hisz ő is szerette Nicket. De ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy ez az egész csak összezavarná, és bonyolultabbá tenné a dolgokat, sőt talán rontana az esélyeiken is és neki most ez a verseny volt a legfontosabb az életében. Ezen múlott a jövője, nem dobhatta félre mindezt egy abszolút bizonytalan kapcsolatért. Így végül arra jutott, egyelőre elfelejti ezt az esetet.

Nicket ezzel szemben szörnyen megviselte a dolog, mert ő őrülten belezúgott Katrinba és teljes szívéből szerette őt. Egyáltalán nem volt olyan amilyennek mutatta magát, csak az új hely és az új érzések ezt váltották ki belőle. Ezzel próbálta védeni magát. Igazából kedves, figyelmes, udvarias, vidám fiú volt, de a szerelem új volt neki és nem tudott mit kezdeni vele. A visszautasítás nagyon megtörte, teljesen magába fordult. A táncpróbán nyújtott teljesítménye is sokat romlott és ez két nappal a várva várt megmérettetés előtt eléggé rosszul jött.

Mikor három óra után sem sikerült egyszer jól végig táncolni, Katrin kezdte úgy érezni, rosszul döntött. De azzal győzködte magát, hogy Nick másnapra kiheveri ezt az egészet és újra jól fog teljesíteni. Addig is újra és újra próbálkoztak, de a fiúnak egyre rosszabbul ment. Úgy négy óra hiába való gyakorlás után feladták és hazaindultak.

- Nick! Kérlek! Tegnap még olyan szépen ment. Próbáld meg összeszedni magad! - kérlelte a lány.

- Katrin! Beszéljük meg! Légy szíves! Én szeretlek! Csak öt percet kérek! Légy szíves, Katrin! - hagyta most ő figyelmen kívül a táncpartnere kérését.

- Holnap találkozunk! Kérlek, szedd össze magad. - mondta, majd egyszer élünk alapon adott egy puszit az arcára. - Szia Nick!

- Szia. - dadogta a fiú.

Bár nem sikerült tisztázni a dolgokat, az a búcsú-puszi jót tett a lelkének. De nem eléggé, hiszen ezt egy egyszerű baráti gesztusnak fogta fel. Így továbbra sem javult a helyzete, még mindig össze volt omolva.

Katrin este megint nagyon sokat gondolkozott és sokszor jutott arra, hogy rosszul döntött. De mindig sikerült meggyőznie magát a döntése helyességéről.

Pénteken, a verseny előtti napon már iskolába se mentek. Egész nap csak gyakoroltak, ám Nick most sem tudta jól eltáncolni. Folyton hibázott vagy elfelejtette a következő lépést. Órákig próbáltak, ennek ellenére egyszer sem sikerült hibátlanul. Este korán hazaindultak, hogy kipihenhessék magukat.

- Nick kérlek, szedd össze magad!

- Katrin beszéljük meg! Szeretlek!

Egymást győzködték, viszont egyikük sem vette figyelembe, amit a másik mondott.

Katrin egész este ezen gondolkozott. Nem tudott dönteni. A verseny volt számára a legfontosabb, de már nem tudta, hogy mi lenne a jobb: ha bevallaná Nicknek, hogy ő is szereti, vagy ha továbbra sem venné figyelembe őt. Egyszerűen nem tudta. Abban biztos volt, hogy az eredményhirdetés után elmondja neki. Most azonban felötlött benne, ha a fellépés előtt vallja be, akkor talán Nick újra olyan jól táncol majd, mint a csók előtt. Döntés nélkül aludt el.

Amikor a verseny előtti utolsó próba is szörnyen sikerült, Katrin teljesen kétségbe esett. Nem tudta mit tegyen, mi lenne a helyes. Győzni akart, ehhez pedig tökéletes produkció kellett. Ám Nick nem volt abban az állapotban, hogy ezt elérjék. A fellépésig hátralévő időt gondolkodással töltötte. Tudta, bárhogy dönt, rosszabb nem lehet. Sokat vívódott és végül döntött. De már nem volt ideje beszélni vele, mert mennie kellett öltözni.

Egy percük maradt még, amikor újra találkoztak.

- Katrin! Ígérem, összeszedem magam, és mindent beleadok! Tudom milyen fontos ez neked és nekem is. - hadarta a fiú és indult volna a táncparkettre.

- Nick! Várj! - kiáltott utána a lány.

Az említett megállt, visszafordult és a lány mellé sétált.

- Igen?

- Szeretlek! - mondta és megcsókolta. Nick először nagyon meglepődött, aztán visszacsókolta őt.

- Szeretlek! - suttogták egyszerre, miután ajkaik elváltak egymástól.

- Gyere! Mi jövünk! - fogta kézen Katrin a táncpartnerét.

Fülig érő szájjal léptek ki a közönség elé és komoly erőfeszítésekre volt szükségük, hogy felvegyék a szokásos fapofát, de sikerült. Mikor felcsendült a zene egyszerre mozdultak meg a ritmusra. Teljes volt az összhang közöttük, a produkció tökéletesre sikerült.

Lecsengett az utolsó ütem is. A közönség tapsával kísérve vonultak le a táncparkettről. Még volt pár versenyző.

Ők ezalatt összeölelkezve, néha egy-egy csókot váltva, feszülten várták a végeredményt, míg el nem jött a pillanat.

A zsűri a parkettre hívta az összes párost. A versenyzők pattanásig feszült idegekkel várták az eredményt. A teremben teljes csend uralkodott, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor felállt a zsűri elnöke.

- Köszönjük, hogy ilyen sokan érdeklődtök a tánc iránt, és hogy ilyen színvonalas produkciókat láthattunk. Nagyon nehéz dolga volt a zsűrinek. De nem is húzom tovább az időt, titeket biztos jobban érdekelnek az eredmények. Mindenki ügyes volt, de sajnos nem nyerhet mindenki. Harmadik helyezett a tizennégyes pár. Nicole Grant és Kevin Stuart. Gratulálunk nekik. Nagyon szépen teljesítettek. A második helyen a hatos számú pár végzett. Sarah Bright és Matt Smith. Nagy tapsot nekik. És az első helyezett pár a huszonegyes. Katrin Stevens és Nick Johnson. Nagy tapsot nekik. Gratulálunk. Egy nagyszerű, hibátlan produkciót láthattunk. Ti jutottatok tovább az országos versenyre. Még egyszer gratulálunk.

Katrinék alig akartak hinni a fülüknek. Az utolsó napok borzalmas teljesítménye ellenére is győztek. Úgy látszik Nick megtáltosodott attól a csóktól.

Felhőtlenül boldogok voltak, a versenyt megnyerték, és együtt vannak. Ebben a pillanatban semmi sem árnyékolhatja be örömüket.

Helló!

Sziasztok!
Novelláimat, verseimet és egyéb rövidebb-hosszabb írásaimat fogom ide felrakni.
Örülök, hogy olvasol!
Jó szórakozást és remélem találsz olyat, ami tetszik!