Holdfény
Ismered a régi mesét a Holdról? És azt tudod-e, hogy mi történik, amikor az éjszaka közepén jobban ragyog a Hold? Nem? De arra csak emlékszel, hogy a gyermekkorodban látott mesékben a boszorkány seprűvel a Hold előtt repül el, nem? Na, ez nem véletlen. Sem a mesejelenet, sem Hold különleges szokása. Ezekről szól a régi mese és az én történetem is.
A legenda szerint régen boszorkányok éltek a Holdon. Jó életük volt ott, boldogok voltak. Kivéve egy fiatal, tehetséges boszit. Boldogtalannak és magányosnak érezte magát, ezért sokszor lenézett a Földre. Egy ilyen alkalommal meglátott egy fiút, akibe rögtön beleszeretett. Ám a fiú nem viszonozta érzéseit és a boszi bármit tett, ez így is maradt. Mikor a fiú sokadszorra is visszautasította, bedühödött és megátkozta őt. Az átok rettenetes volt és megtörhetetlen. A fiú sötét szörnnyé változott és minden éjjel, mikor a Hold erősebben ragyog, a holdfénnyel lejön a Földre. Ilyenkor visszatér a falujába és megtámadja az utcán lévő gyerekeket, fiatalokat. Majd nem sokkal később a holdfénnyel vissza is tér a Holdra. A szörnyet, utazási módja után, Holdfénynek nevezték el a helyiek. Bár éjsötét színe miatt cseppet sem illik hozzá az ezüstös holdfény, mégis hamar ráragadt ez a név.
Ez a régi mese, melyet a fiú szülőfalujában, mely az óta már több ezer lakost számláló várossá nőtt, még mindig mesélnek.
Bár a városban majdnem mindenki ismeri a történetet, már senki nem hisz benne. Stella sem. Ezért minden félelem és aggodalom nélkül készülődött, hogy a barátaival nézze meg a holdfogyatkozást a város melletti mezőn. Eszébe sem jutott, hogy félnie kéne. Volt ugyan egy furcsa előérzete, de eszébe sem jutott, hogy ez rossz lenne, sőt. Az jutott eszébe, hogy ma talán rátalál a szerelem. Nem is lenne rossz, hisz elmúlt tizennyolc és még nem volt barátja. Talán valamelyik barátja magával hozza egy ismerősét. Ezekkel a gondolatokkal készülődött. Aztán inkább megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt az ostobaságot és a valóságra koncentrált. Elindult, hogy csatlakozzon a barátaihoz a réten.
A boszorkányok már rég elhagyták a Holdat, ám az még ennyi év eltelte után sem néptelen. A szörnnyé vált fiú még mindig ott élt és minden nap visszatért a Földre a holdfénnyel. De bántani nem bántott senkit. Most is készülődik a következő utazására, hisz a holdfogyatkozás után jön az ő ideje, és mint minden holdfogyatkozás után ma is tovább maradhat lent a szokásosnál.
Stella és a barátai már a réten várták a holdfogyatkozást és az hamarosan el is kezdődött. Gyönyörű volt és a városszéli rét kitűnő nézőtérnek bizonyult. Mikor véget ért a többiek összepakoltak és leléptek, de Stella és a legjobb barátnője még maradt kicsit beszélgetni. Már ők is indultak volna haza, amikor a Hold felragyogott és egy fényes sugarat az erdőbe lövellt. Stella még magához sem tért meglepettségéből, barátnője már a fák közé futott be. Nem gondolta, hogy az előbbi jelenségtől félnie kellene, de azt tudta, hogy a sötét erdő miféle veszélyeket rejthet. És a legjobb barátnője épp az előbb futott be oda egyedül, ezért gondolkodás nélkül utána indult. Az erdőbe beérve már nem látott semmit, hisz a fák között nem szűrődik át a hold gyenge, ezüstös fénye. Szerencsére hallotta barátnője lépteit így nyugodtan tudta követni a hangot, még ha kicsit távolabbról is. Egyszer csak elhaltak a hangok. Stella tudta, hogy barátnője megállt valahol és biztos volt benne, hogy a tisztást jelző halvány derengés felé kell indulnia. Már közel járt, amikor sikítást hallott. Felismerte barátnője hangját, ezért futni kezdett a fény felé. Épp kilépett volna a rétre, de a barátnője hangja pillanatnyi megtorpanásra késztette.
- Ne bánts! Kérlek! Ne bánts! – könyörgött a tisztás túloldalán álló szörnynek. A szörny közelebb lépett és kinyitotta száját, de mielőtt bármi mást is tehetett volna, Stella kilépett a fa mögül. Bár még mindig árnyékban volt, már észrevették jelenlétét.
- Hagyd! Inkább engem bánts! – fordult a szörnyhöz, majd vetett egy gyors pillantást a barátnőjére, aki erre futásnak eredt. A szörny ezt észre sem vette, Stellát nézte és hozzá beszélt.
- Nem akarlak bántani! Csak beszélgetni szeretnék. – nézett már-már kétségbeesetten a lányra. Valószínűleg meggyőzte, mert az leült a fa árnyékában a földre.
- Beszélgessünk! – Nézte a szörnyet, nézte, de nem érzett félelmet. Sejtette, hogy mivel vagyis kivel áll szemben, de félelem helyett csak kíváncsiságot és szánalmat érzett. – Ki vagy és mi történt veled?
- Ismered a régi mesét a Holdról? – kérdezte a szörny és leült a tisztás közepén.
- Igen, de ha jól sejtem nem igaz, hisz nem támadtál meg. Mi történt valójában? Mert nem az, amit itt mesélnek.
- Nem, tényleg nem igaz az, amit mesélnek. Illetve az eleje igen. Tényleg találkoztam egy boszorkánnyal, aki belém szeretett, de mivel én nem viszonoztam érzéseit, elátkozott. Idáig egyezik a mesélt történet és a valóság. Megátkozott, de a boszorkánytanács időben érkezett, ezért tudtak rajtam segíteni. A boszitól pedig elvették az erejét és az emlékeit, majd a Földre küldték, hogy emberként éljen. Tudtak rajtam segíteni, de megmenteni nem tudtak. A boszi átka tényleg úgy szólt, mint a mesében, de a főboszorkányok enyhítettek rajta egy kicsit. Így valamivel jobb lett.
- Most miből áll az átok?
- Nos mint látod tényleg szörny lettem, és valószínű azt is láttad, hogy a holdfénnyel jöttem. Valamint nemsokára ugyanígy fogok visszamenni is. Ezek mind megmaradtak, de senkit nem fogok megtámadni. Igazából addig fogom ezt csinálni, míg nem találok egy lányt, akibe beleszeretek, és aki viszonozza érzéseim. Bár ez nem könnyű feladat, mert nem sok időt tudok itt tölteni. És azt a keveset is éjszaka. Éjszaka pedig nem sok csinos lány mászkál az erdőben, így nincs sok esélyem az átok megtörésére. Bár úgy látszik a mai nap egy kivétel. – bókolt a szörny.
- Köszi. – felelte Stella zavarban, hisz meglepte a bók. Nem volt hozzászokva, hogy bókolnak neki, ráadásul ebben a helyzetben nem is számított rá. – Ma meddig maradsz? – kérdezte, mire a szörny felnézett az égre, picit tanakodott, és csak utána válaszolt.
- Még körülbelül két órát. Ma holdfogyatkozás volt. Ilyenkor valamivel több időm van. – állapította meg a szörny érzelemmentes hangon. – De te nem félsz tőlem? – tette fel a jogos kérdést, hiszen nem sok ember vállalná önként a társaságát.
- Nem. Bízom benned. És amúgy sem vagy ijesztő. - hangzott a határozott válasz.
- Nem vagyok ijesztő?! Látsz te rendesen?
- Látok.
- Akkor mégis, hogy gondolhatod, hogy nem vagyok ijesztő? Nézz már rám, egy szörny vagyok!
- Lehet, de én azt is látom rajtad, hogy nem vagy képes bántani. Mesélj még! Mi a neved?
- Holdfény. – nézett értetlenül, hisz ez is a mese része.
- Ezt eddig is tudtam. Az igazi neved érdekel.
- Jack. És a tied?
- Stella. Hány éves vagy?
- Nagyon kíváncsi vagy, tudod? Amúgy tizenkilenc éves vagyok. És te?
- Tizennyolc. Ha zavarnak a kérdéseim, leállok. – vetette fel a lány, mire a szörny megrázta a fejét.
- Folytasd csak.
Stella elmosolyodott, amit a szörny nem is láthatott, mivel a lány még mindig a fa árnyékában ült, és feltette a következő kérdését.
- És akkor hány éves vagy, ha arra kérlek, a születésedtől a mai napig számold?
- Tehát az érdekel, milyen régen vagyok elátkozva? Idén kilencszázhetvenhét éve, hogy megátkoztak, vagyis kilencszázkilencvenhat éves vagyok.
- Jól értettem? Kilencszázhetvenhét éve keresed a lányt, aki felszabadít? Hát tényleg nincs könnyű dolgod. Amúgy szép kor, még négy év és eléred a kerek ezret. Biztos sok mindent láttál már.
- Mondtam, hogy nehéz helyzetben vagyok. Nem láttam túl sok mindent. Nem tudom pontosan mi történt itt, csak néhány dolgot. Ott fenn pedig, nem sok minden történt. Főleg mióta egyedül vagyok.
- Egyedül? Mi történt a boszorkányokkal?
- Egy részük meghalt, a többiek pedig elköltöztek. Ezért már több mint száz éve egyedül vagyok ott is. – Az utolsó mondatnál Stella látta Holdfény szörnyszemeiben megcsillanni a magányt és a bánatot. Késztetést érzett, hogy odamenjen és megvigasztalja, de végül mégsem tette. Egyrészt, mert ezek az érzések gyorsan felszívódtak és az éjfekete szemekben ismét csak az üresség tükröződött. Másrészt, mert úgy érezte nincs joga ehhez, ki ő neki, hogy ezt megtehesse.
- Hogy van ez a Földre utazás? – váltott gyorsan témát.
- Láttad a Hold ragyogását és azt a fénysugarat? – kérdezte Jack, mire Stella bólintott. – A Hold erőteljesebb ragyogása egyfajta jelzés nekem, hogy készüljek, mert indulni kell. Én a fénysugárral utaztam, amit láttál is. Az hozott ide és egy nagyon hasonló visz majd el.
- És mennyi időt tudsz itt tölteni egy nap?
- Egy átlagos napon csak egy órát, holdfogyatkozás után hármat, és ha újhold van, vagyis a hold egyáltalán nem látszik, akkor egyáltalán nem jövök.
- Ó, ez nagyon kevés.
- Bizony kevés. Igazából, mióta megátkoztak ezen az erdőn túl még nem igazán jutottam, hiszen egy óra alatt vissza is kellett érnem ide.
- De milyen a Hold? És milyenek voltak a boszik? Mármint kedvesek voltak veled vagy nem? Meg ilyenek… - fejezte be kicsit idétlenül. Végül is mindegy volt mit kérdez, minden érdekelte és a fiú hangját is szívesen hallgatta. Igen, fiú, már nem tekintett rá szörnyként. Kezdte látni a sötét külső mögött, a magányos fiút.
- Milyenek a boszik? Hogy is fejezzem ki pontosan? A boszik maguknak való, nem igazán szeretik a társaságot. Azt is csodálom, hogy egymást ilyen sokáig elviselték. Velem mindig kedvesek voltak, valószínűleg azért, mert sajnáltak az átok miatt és szégyellték társuk tettét. A Hold? A Föld felőli oldala csak egy kopár kősivatag.
- A Föld felőli oldala? Én azt hittem a Hold is forog a tengelye körül. – szakította félbe a lány.
- Tényleg forog, de ugyanannyi idő alatt fordul körbe a tengelye körül, mint amennyi idő alatt megkerüli a Földet. Ezért mindig ugyanaz az oldala látszik innen. És ennek következményeként elég szélsőségesek a körülmények, hiszen ami ott egy nap az itt majdnem egy hónap. Vagyis kb. két hétig állandóan süt a nap, majd ugyanennyi ideig nem is látjuk a napot. Mint mondtam az egyik része teljesen kopár, semmi sincs rajta. A másik felén van az elhagyatott boszorkányfalu, ami alig több mint száz éve nem is volt olyan elhagyatott. A falu körül nagy erdőségek húzódnak és az erdőkben is vannak üres házak, valamint az én házam is ott található. Igazából nagyon kihalt, senki és semmi nincs ott, főleg ha én is épp itt vagyok.
- Mesélj még valamit! – kérlelte Stella a fiút.
- Mit meséljek?
- Mondjuk, hogy mit szoktál csinálni a Holdon?
- Mivel nincs túl sok lehetőség, általában alszok, olvasok, a bosziknak rengeteg könyvük volt és sokat otthagytak, vagy az erdőt járom. Régebben sűrűn jártam a faluba a boszorkányokhoz, mert egész jól el lehetett beszélgetni velük. De mióta elmentek ezt az elfoglaltságot töröltem a programból. Mesélsz magadról te is?
- Rendben. Mit szeretnél tudni?
- Milyen az életed? A családod? A szüleid? A barátaid?
- Ez nem lesz hosszú mese. Ugyanis árva vagyok. A szüleimet soha nem is ismertem, de azt mondták az árvaházban, ahol felnőttem, hogy nem sokkal a születésem után haltak meg egy balesetben.
- Részvétem.
- Ugyan, hisz nem is ismertem őket. Még csak két hónapja, hogy betöltöttem a tizennyolcat és kiköltöztem az árvaházból. Szerencsére a szüleim elég sok pénzt hagytak rám annak idején, így tudtam venni magamnak egy kis lakást. Egyedül élek, nincs családom, nincs senkim.
- És barátaid?
- Van néhány barátom, akiket az árvaházból ismerek. De igazi barátnőm csak egy van. Ő ismeri a titkaimat, neki mondom el az összes problémámat. Pár héttel utánam került ő is az árvaházba, de ő nem árva. Az anyja ott dolgozik és mindketten ott élnek. Együtt nőttünk fel. Vele már találkoztál.
- Ő volt az, aki megtalált ugye?
- És akire nagyon ráijesztettél.
- Sajnálom, igazán nem akartam. Sajnos nem tudok mit tenni a külsőmmel.
- Ezért ne legyen bűntudatod, nem tehetsz róla. Csak az átok miatt nézel ki így. Egyszer majd úgyis megtörik és akkor már minden rendben lesz!
- Köszönöm. Nagyon kedves vagy, hogy vigasztalni próbálsz. De én már kezdem elveszíteni a hitemet abban, hogy valaha is megtörik az átok.
- Szerintem meg fog.
- Hagyjuk ezt, jó?
- Rendben. Mesélsz még magadról?
- Van még valami, amit nem mondtam el?
- Például, hogy milyen életed volt emberként.
- Unalmas. De tényleg. Itt éltem, a szüleimmel. Testvérem nem volt. Sőt a végén már senkim sem volt. Apám meghalt mikor tíz éves voltam, anya pedig tizenhét éves koromban. Itt éltem a közelben egy kis házban, aminek az óta már nyoma sincs. Barátaim nem voltak, sőt ismerőseim sem igazán. Ez nem csoda, hisz a falunak alig száz lakosa volt akkoriban és az emberek csak a maguk dolgával törődtek. Igazából nem sokkal volt másabb az életem, mint most. Azt hiszem az volt életem legnormálisabb szakasza, amikor még a boszorkányok is a Holdon éltek. – Bármilyen könnyed is volt a hangja, az üres, fekete szemekben ismét felvillant valami furcsa. Az eddig elrejtett érzések keringtek bennük. A fiú éjfekete szemei a bánattól, a magánytól, a gyásztól és a hiányérzettől csillogtak.
Stella ismét úgy érezte, meg kell vigasztalnia őt. Biztosítani akarta arról, hogy ott van mellette, hogy rá számíthat, hogy nem fogja cserbenhagyni, hogy benne megbízhat. Azt akarta, hogy Jack mindezeket tudja. Biztos volt benne, hogy segíteni akar a fiúnak, de azt nem tudta, hogy miért akarja. Összezavarodott. Biztos volt magában, de nem értette az okokat. Nem tudta miért döntött és miért így. Mégis biztos volt a döntésében. Fel akart kelni és odamenni a fiúhoz, de megint megállította, hogy a szörnyszemek ismét üresek voltak. Az érzések megint kivesztek az ijesztő fekete szemekből. Így inkább új témát hozott fel.
- Amikor a holdfénnyel utazol, akkor mindig ugyanoda érkezel? Mármint azt már mondtad, hogy itt mindig erre a rétre érkezel, és innen is indulsz, de a Holdon is van egy konkrét hely, vagy ott változik?
- Ott is mindig ugyanoda érkezem. A házam előtt van egy kis tisztás, az az út másik végállomása.
- És mi van akkor, ha nem vagy ott időben?
- Jobb, ha időben ott vagyok. Mert ha nem, egy különös erő odahúz, ami ugyan nem fáj, de rettenetesen kényelmetlen. Ezért inkább odafigyelek, és időben megérkezem a kiindulási helyre.
- Ha esik az eső, akkor is jössz?
- Persze. Egy kis eső nem akadály egy több száz éves átoknak.
- És a felhők? Tegnapelőtt is az egész eget felhők borították, nem is látszott a Hold.
- A felhők kicsit nehezítenek a dolgon, de ez sem elég ahhoz, hogy egyhelyben maradjak. A holdfény áttör a felhőkön arra a rövid időre, míg engem idehoz, illetve elvisz.
- Tehát csak újholdkor maradhatsz a Holdon?
- Igen. Ha csak egy kicsi is látszik belőle, nekem jönnöm kell. Minden este.
- Akkor csak havonta egyszer tudod kialudni magad? Hiszen minden nap le kell jönnöd ide az éjszaka közepén.
- Elfelejted, hogy a Holdon nem úgy vannak a napszakok, mint itt. Ott két hétig nappal van, két hétig éjszaka. Újhold pedig a kéthetes nappal kellős közepére esik. Amúgy is az átok miatt nekem most nem nagyon van szükségem alvásra, de képes vagyok rá. Leginkább akkor szoktam aludni, amikor sötét van. Világosban inkább az erdőt járom vagy olvasok.
- Nem kell aludnod? De amikor megtörik az átok, akkor ez nem marad így, vagy igen?
- Ha megtörik az átok, akkor ugyanolyan ember leszek, amilyen voltam előtte, olyan, mint mindenki más. Ugyanolyan igényekkel, érzésekkel, reakciókkal. Teljesen normális, hétköznapi ember leszek, ha megtörik az átok. – fejezte be reménytelenül.
- Meg fog. Ne légy ennyire pesszimista. Biztos, hogy meg fog törni az átok. – bíztatta a lány.
Aztán csönd lett. Már nem tudtak mit kérdezni egymástól, és nem jutott eszükbe semmi, amit elmondhatnának még, ezért nem is szóltak. Csak ültek. Csendben, gondolataikba merülve.
Jack hirtelen felnézett az égre.
- Lassan indulnom kell. – jegyezte meg szomorúan, mikor ismét Stellára nézett.
- De hiszen nem is ragyog jobban a Hold, mint eddig.
- Tudom, de a csillagok állásából meg tudom mondani az időt. Így tudom, hamarosan letelik a három órám.
- Értem. – felelte a lány, majd egy percig csak csendben nézték egymást.
- Stella. Láthatnám az arcod? – kérdezte bátortalanul a fiú. A lány kicsit meglepődött, hisz most hallotta először a nevét Jack szájából, de tett két lépést előre és így kikerült a fa árnyékából a holdfényre.
- Gyönyörű vagy. – szólt a fiú és az üres, fekete szemekben felvillant valami. Ettől a megjegyzéstől a lány persze fülig pirult.
- Bárcsak én is láthatnám az igazi arcod. – jegyezte meg halkan.
- Gyere, annyi időnk még van. – nyújtotta a kezét a fiú. De rögtön rádöbbent mivoltára és vissza is húzta volna szörnykezét, ha a lány nem fogja meg. Ez eléggé meglepte, de nagyon örült neki, hogy Stella bízik benne és nem fél tőle.
A közeli tavacskához húzta a lányt, majd a vízben tükröződő alak felé intett.
- Ez vagyok én.
A lány mellé állt és nézte az elgyötört bánatos fiút, akinek barna szemeiben a magány csillogott. Nézte a tükörkép barna haját, világos bőrét és angyali arcát, majd felnézett a fekete szörnyre, akit már nem úgy látott, mint addig. Addig is látta az ijesztő szörnyben a magányos fiút, de most már a fekete szörny ijesztő pofája helyett a vízben tükröződő arcot látta. Már Jacket látta pedig még mindig Holdfény állt előtte.
Kezét a szörny pofájára tette, mire az vicsorogni kezdett, de Stella a tükörképet nézte, ahol a fiú végre mosolygott. Visszamosolygott rá, cserébe a tükörkép mosolya kiszélesedett, Holdfény pedig még jobban vicsorgott. Jack rettenetesen szégyellte ezt a reakciót, ezért a látszólag boldog arcon megjelent egy könnycsepp, vagyis a vízben látott arcon könnycsepp, míg a szörny szeme sarkában egy vércsepp. De Stellát ez nem zavarta, egyetlen ujját arrébb mozdítva letörölte a cseppet.
Hirtelen fény öntötte el őket egy pillanatra, a Hold felragyogott és mindketten tudták, a fiúnak mennie kell. Jack elhúzódott a lány kezétől, majd sarkon fordult és a tisztás felé indult. Ám Stella elkapta Holdfény csontos szörnykarját, mire az visszafordult és kérdőn nézett rá. A lány összeszedte a bátorságát és egy gyors csókot nyomott a szörny szájára. Mikor elhúzódott már a fiú barna szemei néztek vissza rá, amikben most már egyáltalán nem volt fellelhető a magány vagy a bánat.
- Szeretlek! És köszönöm. – szólalt meg halkan Jack.
- Mit? – értetlenkedett Stella.
- Hogy te is szeretsz. – mondta, majd megcsókolta a lányt.
Aznap éjjel a holdfény már nem vitte el a fiút, sőt soha többé nem is fogja. Az átok megtört és Jack felszabadult.
És ennek már sok-sok éve.
A Hold néha még ma is jobban ragyog az átlagnál. De már nem szállít magányt és bánatot. Ez már csak a tiszta, ezüstös holdfény.